Azt azért mindjárt az elején szeretném tisztázni, hogy tisztában vagyok a dolog helytelenségével. De elkezdtem, ezért most már nem hagyom abba. Egy ideig biztosan nem.
Amikor az expasim újra megcsalt, -szám szerint harmadjára, na jó, ne legyünk naivak, tehát én 3 személyről tudtam- akkor meglepő módon nem zuhantam össze, nem zokogtam, nem akartam agyonütni egy péklapáttal, sőt az ereimet sem szándékoztam feldarabolni, mint két éve, amikor az első, illetve egy bűnbánó 2in1 vallomás keretében a második megcsalásról is tudomást szereztem.
Nem éreztem semmit. Sem csalódást, sem dühöt, sem bosszúszomjat. Túl akartam lenni az egészen. Elköltözni tőle, és új életet kezdeni. Ez a bizonyos új élet pedig az öcsém jó tanácsának köszönhetően az interneten kezdődött. Regisztráltam egy társkereső oldalon.
Talán túl korán vetettem bele magam a virtuális világ eme útvesztőjébe. Talán be kellett volna tartanom a Szex és New York-beli Charlotte szakítás utáni szabályát, mi szerint az együtt eltöltött idő osztva kettővel = ennyi ideig kell szomorkodnunk a pasi miatt. Nos, ez nekem közel 3 esztendőt jelentett volna, így hát leredukáltam ezt a hatalmas időtartamot 3 napra.
A párkeresésnek ez a manapság olyan hétköznapi és megszokott formája még akkor sem térített el szándékomtól, amikor a regisztrálást követően hamarosan az expasim adatlapjára bukkantam. Az adatlap szerint már öt éve lelkes látogatója az oldalnak, egyébként pedig dominákat keres az otthoni házisárkánya-ez lettem volna én??!!-mellé vagy helyett.
Ekkor éreztem először valami érezhetőt, ekkor szűnt meg bennem az üresség, ekkor fogalmazódott meg az igényem egy kicsinyes, alantas bosszúra.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: