Be kell valljam, hogy már nem először fanyalodtam az internetes társkeresésre. Igen, fanyalodtam, hiszen ebben az izgalmas világban mindenki bátrabban kezdeményez, még bátrabban reagál. Könnyebben hiszi el az üres bókokat, gyorsabban felenged akár még az évek óta tartó mélabús hibernálásból is. Valamikor réges-régen / egy messzi-messzi galaxisban, amit főiskolai kollégiumnak hívtak/ Szegeden előszeretettel chatelgettünk a szobatársaimmal együtt humoros, kedves pasikkal, akikkel néha-néha összefutottunk egy tejbegrízre a méltán híres Boci tejivóban. Egyszer aztán egy tavaszi balzsamos éjszakán megszédülve a hársfák bódító virágillatától arra vetemedtem, hogy egy nálam sokkal idősebb sráccal kezdtem beszélgetni. A fiatalember tőlem 200 km-re úgy határozott, hogy meglátogat engem szegedi magányomban, és egyszer csak ott termett a jó öreg Dóm tér közepén. És mit ad Isten, én is pont ott termettem. Az éjszaka egészen másnap 11-ig tartott mély nyomokat hagyva bennem bal oldalt, szív tájékon. Pedig sem helyes, sem magas, sem érdekes nem volt Ő. Csak valamiben első. Kitörölhetetlenül. Történt ez pedig 17 hosszú évvel ezelőtt.
Nem akartam, hogy folytatása legyen. Feltettem a megfelelő polcra. Porosodjon ott! De azóta is minden évben keres engem. 17 éve. Minden évben.
Tudunk egymásról. Találkozni akar velem. De én lemondom a találkozót az utolsó pillanatban. 17 éve mindig az utolsó pillanatban.
Új telefont kaptam karácsonyra, elkezdtem használni a vibert. Ő volt az első, akivel viberen beszéltem. Találkozni akar. Már egyeztettünk helyszínt. Le fogom mondani.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: